Egy gyönyörű palotában lakott, ahol körül volt véve emberekkel. A szolgákkal, az őrökkel, a dadusokkal és a sok-sok testvérével.
Rengeteg csillogós, pihe-puha rózsaszín ruhája volt, csodaszép cipőkkel, mesés ékszerekkel.
Mindene megvolt, a legjobb tanárok tanították, és több nyelven is beszélt.
De mint minden kislánynak, neki is voltak titkai.
De ő nem azt titkolta, hogy van valaki, aki tetszik neki, vagy hogy szokott a kert tiltott részeiben bújócskázni.
A kislány azt nem mondta el senkinek, hogy minden este lefekvés előtt, amikor már feljött a Hold, ő kiül az ablakba, csak néz-néz a messzeség felé és sír.
Minden egyes nap.
De nem tudja, hogy miért, csak jön azaz érzés. Ami olyan, mintha félne, pedig nincs semmi ijesztő a szobájában, s tudja jól, hogy nem eshet semmi baja.
Egyik éjjel, már a Holdnak is megesett a szíve rajta, hogy miért lehet olyan szomorú egy ilyen szép kislány.
Meg is kérdezte tőle, de a kislány neki sem tudott válaszolni.
Ezért hát úgy döntött a Hold, hogy megpróbál mosolyt varázsolni az arcára.
Ezért hát kinyitotta rejtett kapuit és a kislány elindult felfele egy csodaszép hídon... A Hold birodalmába.
Amint felért, azt látta, hogy mindent beborít az ezüst ragyogó fénye.
Sok-sok időt töltött itt, nézelődött, csodálkozott, de egy idő után már csak vakítani kezdte a szemét a rengeteg ezüst sugár csillogása.
S nem tudott elmosolyodni.
Ekkor jött rá a Hold, hogy mire is van igazán szüksége a királylánynak...
Átküldte hát őt az éjszaka végtelen kastélyába.
A lány hirtelen megijedt a hatalmas, mindent beborító sötétségtől, már a könnyei is elkezdtek csordogálni, de abban a pillanatban egy halvány fénypontot pillantott meg a távolban, ami felé közeledett. Amikor odaért hozzá, akkor ismerte fel, hogy egy aprócska csillag sietett arra.
És a kislány megnyugodott.
A csillag melegsége megtöltötte a szívét és a lelkét. Hosszú órákat töltöttek el együtt. Beszélgettek mindenről, játszottak, nevetgéltek, s mind a ketten úgy érezték, hogy soha nem voltak még boldogabbak ezen a földön. Azonban az idő gyorsan telt, s megjelent az első napsugár.
A kislány félni kezdett, hogy el kell innen mennie, és soha többé nem fogja látni a picinyke csillagot. Könnyes búcsút vettek egymástól, de közben mégis mind a ketten mosolyogtak, mert tudták, hogy soha, de soha nem fogják elfelejteni ezt az éjszakát.
Másnap reggel, amikor a kislány felébredt a saját ágyában, azt hitte, álmodott csupán. De amikor az ujjára nézett, észrevette rajta egy parányi, csillagporból készült gyűrűt.
S béke vette körül.
Azóta minden este, a kislány ugyanúgy odamegy az ablakához, de már nem sír, hanem rámosolyog az égboltra.
Megértette azt, ami oly kevés embernek adatik meg. Hogy a magány sötét felhői milyen könnyen rá tudják nyomni a bélyeget annak az életére is, akinek mindene megvan. Rájött, hogy a kis csillaggal való találkozás megtanította arra, hogy lehet, hogy az életben csak egyetlen egyszer találkozol valakivel, de ha igazán szereted őt, s ő is igazán szeret téged, akkor bármennyire is távol legyetek egymástól, soha többé nem leszel egyedül.
Hiszen az igazi boldogsághoz elég két szív, amelyik soha nem felejti el egymást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése