barátságboldogság!

Van valami, ami sokszor fontosabb egy fiúnál.
Egy lány.
Egy, aki ott volt veled, amikor összetört a szíved, aki fogta a kezed, amikor nagyon féltél, egy lány, aki vett neked csokit, ha éppen rossz napod volt.
Egy lány, akinek mindent elmondhattál és mindig segített és nem kellett eltitkolnod előtte a legnagyobb hülyeséget sem, amit csináltál.
Egy barátnő.

Mégis azt hiszem, az a legnagyobb baj, hogy nem tudjuk értékelni, hogy áll mellettünk egy ilyen személy. Vagy néha több is akár. Akire mindig, mindenben számíthatsz.

Ne dobjuk hát el egy apróbb összeveszés és főleg ne egy pasi miatt (mint ahogy olyan gyakran hallani ilyet) !

A férfiak- legyünk őszinték - jönnek, mennek. De egy barátnő marad. Kell valaki, aki őszintén elmondja a véleményét rólad. Aki tudja jól, hogy fáj amit hallasz, de azt is, hogy a javadra válik. A barátság a legerősebb kapocs két ember között. És ha ez elszakad, a legnehezebb ugyanolyanná varázsolni a dolgokat... 

De vannak alapszabályok, amik inkább aranyszabályok és KÖTELEZŐEN be kell tartani őket. Én személy szerint sajnos már mindent megszegtem... életem legnagyobb hibái voltak. 

1.) Ugyanazért pasiért küzdeni TILOS. Inkább felejtsétek el mindketten. 
2.)Barátnő exével sosem szabad összejönni - elég kínos utána róla beszélni és áradozni folyton... 
3.) ketten menni buliba úgy, hogy az egyik szingli és az este végére nem akar már az lenni, a másik pedig kapcsolatban van: ez már felér a cserbenhagyásos bűntettel. 
4.) Ugyanolyan ruhát venni és egyszerre hordani: ha az egyiken megdicsérik, a másikon nem, az tökéletes kezdőlökete az irigységnek és ha egyszer valami beindul... 
5.) Barátnővel összeköltözni szigorúan tilos!!!!! A barátnőd nem az anyukád, hogy elviseljen. Az első hét totally fun, de aztán sok lesz a mosogatnivaló... 

A barátságot szentségként kell kezelni ahhoz, hogy örökké tartson. 

Vigyázni kell rá, minta szemed fényére. 
Azt hiszem, elkerülhetetlen az, hogy ne veszítsünk el az életünkben egyetlen barátot sem.
 A különböző iskolák, az új ismerősök, aztán a távolságok mindent tönkretehetnek. De egy valami van, ami erre nem hat. 
Az idő. A barátság időtlen. 

Hiszen ahogy telnek az évek -mindegy, milyen ritkán találkoztok- mindig csak erősebb lesz. És azt az erőt meg kell ragadni és soha el nem engedni. 
Mert a barát kincs. Egy út a boldogsághoz. 
Hiszen enélkül még soha, senki nem vitte semmire. 

Néha kiborulsz - de tudod, hogy lesz aki megvigasztal. 
Néha a fellegekben jársz - de bízhatsz abban, hogy egyetlen ember veled fog örülni. 
Néha csak semmit sem csinálsz. De létezik olyan, akivel a semmit tevés is a legnagyobb  kaland... 

Egy barátnő. Őrizni, védeni kell. Mert a csokin kívül a legnagyobb örömöt ő adja meg. Tekintsünk hát rá minden percben úgy, mint egy tábla Milkára egy hónapig tartó fogyókúra után. 

mese a magányról

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis királykisasszony. 

Egy gyönyörű palotában lakott, ahol körül volt véve emberekkel. A szolgákkal, az őrökkel, a dadusokkal és a sok-sok testvérével.
Rengeteg csillogós, pihe-puha rózsaszín ruhája volt, csodaszép cipőkkel, mesés ékszerekkel. 
Mindene megvolt, a legjobb tanárok tanították, és több nyelven is beszélt. 
De mint minden kislánynak, neki is voltak titkai. 
De ő nem azt titkolta, hogy van valaki, aki tetszik neki, vagy hogy szokott a kert tiltott részeiben bújócskázni.
A kislány azt nem mondta el senkinek, hogy minden este lefekvés előtt, amikor már feljött a Hold, ő kiül az ablakba, csak néz-néz a messzeség felé és sír. 

Minden egyes nap. 
De nem tudja, hogy miért, csak jön azaz érzés. Ami olyan, mintha félne, pedig nincs semmi ijesztő a szobájában, s tudja jól, hogy nem eshet semmi baja. 
Egyik éjjel, már a Holdnak is megesett a szíve rajta, hogy miért lehet olyan szomorú egy ilyen szép kislány. 
Meg is kérdezte tőle, de a kislány neki sem tudott válaszolni. 
Ezért hát úgy döntött a Hold, hogy megpróbál mosolyt varázsolni az arcára. 
Ezért hát kinyitotta rejtett kapuit és a kislány elindult felfele egy csodaszép hídon... A Hold birodalmába. 

Amint felért, azt látta, hogy mindent beborít az ezüst ragyogó fénye.
Sok-sok időt töltött itt, nézelődött, csodálkozott, de egy idő után már csak vakítani kezdte a szemét a rengeteg ezüst sugár csillogása. 
S nem tudott elmosolyodni. 
Ekkor jött rá a Hold, hogy mire is van igazán szüksége a királylánynak... 
Átküldte hát őt az éjszaka végtelen kastélyába. 

A lány hirtelen megijedt a hatalmas, mindent beborító sötétségtől, már a könnyei is elkezdtek csordogálni, de abban a pillanatban egy halvány fénypontot pillantott meg a távolban, ami felé közeledett. Amikor odaért hozzá, akkor ismerte fel, hogy egy aprócska csillag sietett arra. 
És a kislány megnyugodott. 
A csillag melegsége megtöltötte a szívét és a lelkét. Hosszú órákat töltöttek el együtt. Beszélgettek mindenről, játszottak, nevetgéltek, s mind a ketten úgy érezték, hogy soha nem voltak  még boldogabbak ezen a földön. Azonban az idő gyorsan telt, s megjelent az első napsugár.  
A kislány félni kezdett, hogy el kell innen mennie, és soha többé nem fogja látni a picinyke csillagot. Könnyes búcsút vettek egymástól, de közben mégis mind a ketten mosolyogtak, mert tudták, hogy soha, de soha nem fogják elfelejteni ezt az éjszakát. 
 Másnap reggel, amikor a kislány felébredt a saját ágyában, azt hitte, álmodott csupán. De amikor az ujjára nézett, észrevette rajta egy parányi, csillagporból készült gyűrűt. 
S béke vette körül. 

Azóta minden este, a kislány ugyanúgy odamegy az ablakához, de már nem sír, hanem rámosolyog az égboltra. 

Megértette azt, ami oly kevés embernek adatik meg. Hogy a magány sötét felhői milyen könnyen rá tudják nyomni a bélyeget annak az életére is, akinek mindene megvan. Rájött, hogy a kis csillaggal való találkozás megtanította arra, hogy lehet, hogy az életben csak egyetlen egyszer találkozol valakivel, de ha igazán szereted őt, s ő is igazán szeret téged, akkor bármennyire is távol legyetek egymástól, soha többé nem leszel egyedül. 

Hiszen az igazi boldogsághoz elég két szív, amelyik soha nem felejti el egymást. 

a tökéletes nem tökéletes!

Mindig a tökéleteset keressük. 
Ha olvasunk egy könyvet, ha filmet nézünk, ha megyünk az utcán...

Ahogy meghallottuk először a romantikus meséket, attól kezdve egyszerűen valami ilyesmi radart építettek belénk, ami az IGAZInak tűnőre egyből pittyeg. 

De kiábrándító az igazság. Tökéletes egyszerűen nem létezik. Van olyan, aki neked megfelel. Van olyan, akiért mindent megtennél. De ő sem tökéletes. 
Hogy miért nem?

Mert egy emberben nem létezik egy egész világ. 6 milliárd ember van, ugyanazzal a személyiséggel. Miért lenne hát egyetlen egyben meg minden? Mindenkinek vannak hibái.
A hibákat el lehet fogadni, meg lehet szokni, de az akkor is hiba marad. De nem is kell így hívni. Csak egy kis tökéletlenség. 

De ez nem tragédia... sőt!

Megtanultam, hogy egy embertől nem szabad túl sok mindent elvárni. Mert senki sem képes egyszerre a pasid, a szeretőd, a lelkikukád, a barátnőd, meg az anyukád is lenne. 
Pedig mi mennyire ezt keressük... Megvagyunk győződve arról, hogy nekünk csak a minden az elég. 

De mi sem tudunk egyszerre ennyi mindenki lenni. 
Ha megnézzük, akarva akaratlanul is máshogy viselkedünk egy-egy közösségben, baráti társaságban, mert azok az emberek egy bizonyos erényünket, vagy negatív tulajdonságunkat hozzák a felszínre belőlünk. Egy kapcsolat is pont így zajlik. Ezért egyszerűen nincs jogunk olyan elvárások elé állítani egy másik embert, amit  lehetetlen megtenni, azaz mindenben megfelelni. 
Az élet kiosztotta a maga szerepeit minden játékosnak, nem lehet, hogy az egész darab csak hercegnőkből és hercegekből álljon. 

És hogy mi a legfontosabb törvény amit a szemünk előtt kell tartani? 
Hogy az ember nem páros, hanem társas lény. 
A barátnőddel ujjongsz egy szép cipő láttán, de ha ezt egy fiúnak adod elő, ő fel se fogja miről beszélsz. Vele nem tudod megbeszélni, hogy mennyire görcsöl a hasad, mert oké, sajnál, de nem ért meg. 
DE EZ NEM BAJ! 
Az igazi boldogsághoz nem elég, hogy egyetlen ember legyen körülöttünk. 

Mindenkire szükségünk van. 

Ezért örök hiba, hogy egy kapcsolatkor senki semmi más nem létezik, csak az a fiú... 
Ne akarjuk hát megtalálni a tökéleteset, mert azt nem is fogjuk soha. Mert egyszerűen nem létezik! 

Olyan igen, aki mindennél jobban szeret és csak azért, mert van egy kis hibája ő nem kevesebbet, hanem többet ér. Mert igazi ember, igazi érzésekkel. 

néha annyira mások vagyunk...

Szóval van az a dolog.

Ami nekünk felfoghatatlan. De azt hiszem, nekik is. Néha egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy a férfiak és a nők gondolkozása hogy lehet annyira de annyira ellentéte egymásnak. Nem arra gondolok, hogy nekik zöld, nekünk mentaszín, vagy a csodás ruha nekik egyszerűen "ezmegmi?". Nem. A lényegre gondolok. Egy kapcsolatra. A két nem egymással való viszonyára. Miért látjuk annyira máshogy a dolgokat, amiket megélünk?

Kezdjük azzal a dologgal, hogy ők sose lehetnek hibásak. De tényleg. Ők tökéletesek, ahogy vannak, mindent jól csinálnak és mindig nekik van igazuk. És nekünk soha. Én már rájöttem, ha egy vitában mi nyerünk, akkor már csak ránk hagyják, hogy jól van, az van amit mondunk. De sose gondolják komolyan. Egyszerűen nem megy nekik. A másik kedvenc szituációm, amikor egy veszekedés után jön az a bizonyos vihar utáni csend, ő a szobában, én a fürdőben az elkenődött szemfestéket hozom helyre és mire bemegyek, mintha semmi sem történt volna.

Ugyanolyanok, mint előtte. ha megkérdeznénk őket, hogy amúgy min veszekedtünk, higgyétek el, nem tudnák. Nem azért, nem fontos... csak nem a lényeg. Persze mi még két hétig azon gondolkozunk és meg vagyunk bántva. Ők annyira mélyen elrejtik az érzelmeiket és nem ismerik be maguknak, hogy ez a fogalom egyáltalán létezik, hogy amit valójában kimutatnak, az számunkra már csak felszínesen jön át. Nekünk viszont ez mindig az első helyen szerepel. Érzelmi alapon hozunk döntéseket, az alapján  vásárolunk még ruhákat is például, hogy melyik áll közelebb a szívünkhöz. Meg őszintén, mindent az alapján teszünk.
Vegyünk egy konkrét példát. Az ismerőseim között mostanában többen is gondolkoznak külföldi tanuláson, de úgy, hogy van valaki, aki itthon szereti őket...  Az egyik fiú, a másik lány.
A lány marad. A fiú megy. De igaziból nem tudom, melyik a jobb. A fiúk a jobb jövőt és a jobb lehetőséget látják és helyezik előtérbe, a lányok pedig azt, hogy most boldogok és szerelmesek és ezt nem adják fel, pedig tudják jól, hogy a jövő bármit hozhat...

De miért vagyunk mi ilyenek és miért olyanok ők? Mert a férfiaknak más az értékrendje egyszerűen. Az igazság, hogy ők sokkal könnyeben élnek nélkülünk. Mert nekünk mindig kell valaki, aki átölel, akire esténként gondolhatunk...
Ők meg elvannak enélkül is, vagy legalábbis nem hajlandóak tudatosítani magukban ezeket a dolgokat.
De nekünk mégis mindig ez az első. Mert nálunk a szív irányít.
Mi a szeretetért élünk, ők pedig a túlélésért.
Csak ezt nekünk olyan nehéz megérteni.
Talán nem is lehet, de még csak megtanulni sem. 
Csak elfogadni. Mert az a legnagyobb képességünk, hogy meg tudjuk ezt tenni. Ebben nekünk kell változni. Nem könnyű, de azt hiszem, muszáj.
Ők is mások és mi is mások vagyunk. És talán, ha nem így lenne, nem is szeretnénk őket annyira...

nemek harca.

Susan B. Anthony
Lucretia Mott 
Elizabeth Cady Stanton 


Tudjátok, hogy kik ők?! 

Nekik köszönhetjük, hogy vannak csodálatos pénztárcáink, amiben tarthatjuk a saját, jól megérdemelt pénzünket, amiért megdolgoztunk, mert dolgozhatunk.

Neeem, ők nem feltörekvő divat tervezők. 
Sokkal többek. 
Mondhatni, hogy ők a női feminista mozgalom alapítói. 

A Declaration of Sentiments -et tanítani kéne, hiszen az a mi Függetlenségi Nyilatkozatunk. Kérvényezték benne az oktatáshoz, munkához, szavazáshoz való jogunkat (amit, csak 1920ban kaptak meg az amerikai fehér nők((később, mint a fekete ferfiak))) .


Aztán sok-sok szenvedés árán, végre eljutottunk oda, ahol vagyunk és a 21. századi Európában a női nem elnyomása minimálisan érzékelhető ( például, ha kevesebb fizetést kap, mint egy férfi ), de szerencsére már túl vagyunk a drasztikus különbségeken. 

Sőt.   
Talán néha páran át is lépik  a határt.

De először is, tisztázzunk valamit. Attól, hogy egy nő céltudatost, karrierista, vagy előbb akar pénzt szerezni, aztán családot, az nem jelenti azt, hogy feminista. Az csak annyit jelent, hogy ő ilyen ember és mások az értékei. 


Furcsa harcok zajlanak mostanában a két nem között. 
A nőknek még mindig kevés ami van, nem értik, hogy miért ne lehetne mindenkiből tűzoltó, vagy miért akkora dolog, hogy az apuka marad otthon GYESen? 

Azért, mert vannak kialakult szerepek. NE döntsük fel azt, ami jól működik! 

Van a férfi, meg van a nő. 
Mindkettő okos és értékes és ugyanannyit érnek. 
SENKI NEM KEVESEBB, MINT A MÁSIK, DE NEM IS TÖBB. 

(Persze, hogy mi szenvedünk havonta 5 napot, aztán meg kitudja hányszor 9 hónapot és egy fiú se bírná ezt ki, de azt mondják, az élet csak annyi nehézséget ad, amennyit el tudunk viselni ;)

Az az igazság, szerintem, hogy néha kicsit túlvállaljuk magunkat. Tudjuk, hogy képesek vagyunk elhúzni az asztalt, ha éppen lakberendezői vágyak törnek ránk és épp ezért nem is engedjük, hogy segítsenek nekünk a fiúk. Mert megtudjuk csinálni. 

Így hát ők elfogadják és következőre meg sem kérdezik... mi pedig a másnapi kávé közben a barátnőinknek sírunk, hogy "annyi nem volt benne, hogy megkérdezzen" 

Amikor éppen egyik költözésem közepén voltam és már mindent elrendeztem, csak egy lámpába kiégett a körte és ki kellett volna cserélni. Aztán amikor jött  a barátom és megkértem szépen, hogy segítsen nekem mert én nem tudom megcsinálni, egyből jött az" úrsitennők..." nézése, de megcsinálta, adott egy puszit és azt mondta, hogy "én így is szeretlek". 

De persze hogy egy égőt ki tudok cserélni. Csak... a fiúknak érezniük kell, hogy szükség van rájuk. Bennük erősíteni kell azt, hogy mi vagyunk gyengébb nem. De nem azért, hogy kevesebbnek tűnjünk a szemükben, hanem azért, hogy jobban kimutassák a szeretetüket. 

Mert gondoljatok csak bele... Elvárjuk, hogy kinyissák nekünk az ajtót és beengedjenek. Mert nők vagyunk. Elvárjuk, hogy minden nap megdicsérjenek, hogy milyen csinosak vagyunk. Elvárjuk, hogy forró fürdőt, meg gyertyafényes vacsorákat csináljanak nekünk. 

Mert ezekre szükségünk van.
Mert lányok vagyunk.

És higgyétek el, a fiúknak meg pont az hiányzik, hogy bizonyíthassanak. Persze, azt mondják, így mennyivel könnyebb nekik, de biztos vagyok benne, hogy lassan-lassan rájönnek, hogy kezdik elveszíteni a hatalmat... 

Talán az elmúlt évek legborzalmasabb próbálkozása, az úgy nevezett "gender mainstreaming" ideológia bevezetésének kísérlete volt. Hogy ez miből is áll? 

A meleg szervezetek és a gender-feministák szerint, a nem csupán a társadalom terméke. Azaz, attól függetlenül, hogy mid van a lábad között, csak a családod és a közvetlen környezeted nevelt fiúnak, vagy lánynak. Az oviban lévő kisgyereknek nem mondják, hogy jön érted apa vagy anya, esetleg ha nagy leszel akkor férj /feleség leszel, mert ezek túl konzervatív kifejezések és a nemedet ezentúl te választhatod meg, ha nem tetszik, akkor meg is változtathatod.

 Az leszel, ami akarsz. 

Szóval erre már úgy gondolom, hogy nem lehet mit mondani. 

Mindenki úgy van jól ahogy van. Bár itt vagyunk a 21. században és a feminizmus kérdése már nem minden újság címlapján szerepel, de jelen van máshol, mindenkinek a saját életében, sőt majd egyszer a mi gyerekeink jövőjében. 


Lehet, hogy nem modern a gondolkodásom, de a férfi maradjon férfi, úgy ahogy megszoktuk, a nő meg legyen nő. 
(mert valakinek tökéletesnek is kell lenn;))

Előszó.

"Be a woman for a cause, not for applause"

Valahol itt kezdődik minden. Amik mi vagyunk. Aminek lennünk kell. 

Csak az okot kell megtalálni... De vajon az igazi nőiességnek van oka?
Mitől nő egy nő?
Természetesen most nem a cicikre gondolok. 
(bár kétségtelen, hogy néhány férfi számára nem jelentünk többet) 

Egy nő attól nő, hogy annak érzi magát. 

Nem attól, hogy divatosan öltözködik, hetente jár fodrászoz, meg kozmetikushoz. Ez inkább kétségbeesett vágyakozás azért, hogy igazi nőnek tartsák. 

Itt álljunk meg. 

Az ilyen nő, csak megfelelni akar a környezetének, meg a pasijának. Ez a nő még soha nem nézett igazán tükörbe. 
Megnézte a sminkjét, a haját és az alakját... De a saját szemeit még sose. Nem veszi észre, hogy már nincs ott valamit... Az a láng, ami megkülönböztetné őket másoktól. S "ez a nő" talán mindannyian vagyunk. 

Ott kezdődik a történet, hogy 13 évesen, amikor megvettük az első tinimagazinunkat, elhatároztuk, hogy olyan lányok leszünk, akik megszerezhetik az egész világot, na meg az összes férfit benne. Persze, csak játszani egy kicsit, mert 23 évesen már a szőke herceg feleségei leszünk, aki természetesen bradpitt hasonmás. 

Lányok, az az igazság, hogy jól kezdtük! 

Mert akartunk valamit. 

De hol rontottuk el...? 

Ott, ahol először csalódtunk. Mert akkor jöttünk rá, hogy mégsem lehet a miénk a mindenség. 

És egy pillanat alatt letértünk a nőiesség felé vezető útról... Mert nagyon könnyű elfelejteni a célunkat. 

De vissza kell térni. Igazi nőnek kell lenni. S ezt úgy kell elkezdeni, hogy elkezdünk magunkért tenni. 

Mert mi úgy érezzük jól magunkat.  Nem másokért. 

Elfogadni, megszeretni, elhinni és megvalósítani. 


El kell fogadni magunkat olyannak, amilyen vagyunk. El kell fogadni azt, hogy az élet attól reális, hogy hibázunk. Mindenkivel megesik nem? 

Csak fel kell venni a magassarkút és tovább tipegni... 

Meg kell szeretni magunkat. Vagyunk amilyenek vagyunk. Kit érdekel, hogy ki, mit mondd? 
Ha én így érzem jól magam, akkor így is vagyok jó. 

El kell hinni, hogy képesek vagyunk nőnek lenni legbelül, hogy le tudjuk győzni a saját magunk által felállított falakat. 

És végül meg kell valósítanunk a saját nőideálunkat. Önmagunkat.  
Nőnek lenni nem egy természet adta állapot, hanem egy életérzés. 

Mi képviseljük a szépséget, a szeretetet, a szerelmet. 
Ezért születtünk, hogy megőrizzük ezeket az értékeket. 

Gondoljatok csak bele, ha a férfiakra lenne bízva, hol tartana a világ...? 

Tegyünk hát magunkért. 

Ismerjük be, hogy fontosak vagyunk. 

S mind ezek után nézzünk bele a tükörbeés vegyük észre, hogy valami újra pislákol a szemünkben... 
És képesek vagyunk mindenre. 

Aztán ezek után persze jöhetnek a ruhák, a sminkek meg az illatok... és az összhatás tökéletes lesz. 

A nőiességet tudni kell viselni. 


Marilyn Monroe, Audrey Hepburn, Greta Garbo, sőt még a milói vénusz is azért fogta meg a világot, mert ők büszkék voltak arra, akik. 

És azt mondják, ha valakinek egyszer már sikerült, másnak is fog.

Miért ne mi lennék azok? ;)